Megint jó későn mentünk ki. Végre letakarodott a Kispál a színpadról.( phuj de unalmasak még mindig). Szokás szerint középen, kordonnál. Fél óra várakozás, de már ott motoszkált a fejemben hogy jaj le ne késsük a Hooverphonicot. Szóval, elkezdődött. iszonyat halk, a saját hangom hallottam. Nem értem miért pont a NINt kellett lehalkítani. Jó,jó igaz, voltak jó pillanatai a hangosításnak. Nem is nagyon tudok róla írni. A bécsi koncertjükön sokkal jobb számokat nyomtak, de a látvány messze jobb volt. Összegezve nem volt olyan igazi odabaszós koncert mint amit vártam. Bár lehet hogy az is közre játszott hogy nagyon rá voltam már állva a Hooverphonicra és számoltam a perceket, mennyit nem látok belőlük. Oké, vége , nah ez jó volt, rohanás!!!
Futás sátrakon, mocsáron keresztül, jaj neeee már hallom, ezek már játszanak!!! Óriási tömeg, na akkor előre, 3. sorba előre verekedtük magunkat és még láttam is. Leírhatatlan érzés volt őket hallani. Akármilyen lelki sérülésed is van, ez a gyógyír rá. Belekezdtek az Eden-be, én már itt magamon kívűl voltam, pedig csak a második szám amin ott voltunk. 
Kétszer tapsoltuk őket vissza szal két ráadás volt, na itt volt csak igazán elszállás. Hatalmas üdvrivalgás, komolyan nagyobb tapsnak tünt mint amit a NIN kapott.
Kezdek szépen lassan leamortizálódni. Tényleg napról napra több mindenem fáj és egyre jobban. Viszont idén nagyon ráéreztem a Szigetre. Talán idén érzem csak igazán hogy miért is ennyire jó dolog ez. Nem érzem azt mint az eddigi években hogy "én nem vagyok oda való" , teljesen olyan mintha haza mennék mikor átlépen a beléptető kaput. Hétfő, kedd, játszó nap. 
Basszus, miez a tömeg, hát naponta 30-an nézik meg a blogot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése